Tisztelt Gazdálkodó társaim, tisztelt Olvasó!

Bizonyára mindannyian tudomásul vettük, hogy rendkívüli állapotokat kell átélnünk. Rendkívüli helyzetekkel találkozunk, emberi szemmel láthatatlan veszélyek leselkednek ránk, mindannyiunkra, nem csak a termőföld művelőire. Ezzel kapcsolatban csupán néhány gondolatot osztanék meg Önökkel.

Az új koronavírus járványról, annak terjedéséről, illetve az ezzel kapcsolatos legfrissebb hírekről és intézkedésekről a legtöbben bizonyára naponként értesülnek, ezért sem rendkívüli újdonságot, sem rémítő elméleteket nem szeretnék az Olvasók elé tárni. Ehelyett két dologra mutatnék rá. Az egyik az, amit minden gazdálkodó a kertjére, szántóföldjére nézve jól tud, hogy bár a magot elvetheti, de annak életre kelése, virágzása, termése, vagy éppen pusztulása nem rajta múlik. A vírus okozta veszélyhelyzet valahogyan erre is emlékezteti világunkat: az élet nem a mi kezünkben van – és ez nemcsak az elvetett magra, hanem a saját életünkre is érvényes. A második dolog, amelyre felhívnám a figyelmet, az, hogy a legtöbb gazdának, és vidéken élő embereknek akár úgy is tűnhet, az élet szinte változatlanul megy tovább.  Lehet azért mert, ugyanaz a dolgunk, mint egy, öt vagy tíz évvel ezelőtt ilyenkor, vagy mert távol van tőlünk Bergamo, London vagy éppen Párizs, és minket Kolozson, vagy bármely erdélyi faluban úgysem fenyeget a veszély. Mégis azt mondom, hogy viseltessünk maximális felelősségtudattal egymás iránt. Éppen ezért mindenkit arra buzdítok, vegyük figyelembe a hatóságok utasításait. Kerüljük a tömeget, az egymással való fizikai érintkezést, mossunk kezet gyakran, segítsünk az időseknek, betegeknek a bevásárlásban, és ne tegyük ki magunkat szükségtelenül a veszélynek, hogy magunkat vagy másokat megfertőzzünk.    

Mindezeket figyelembe kell vennünk, és a mi feladatunkat továbbra is teljesítenünk kell, sőt, a jelenlegi helyzetre való tekintettel talán még nagyobb felelősséggel. A mi dolgunk a szántás, vetés, növényápolás, s majd a várt termés betakarítása. Ahhoz, hogy helyes döntéseket hozhassunk, pontosan kell ismerjük a helyzetet. Helyesebben fogalmazva, jobban oda kell figyelnünk mindarra, amiben vagyunk, amivel naponként szembe nézünk, és amik annyira megszokottak számunkra, hogy már rájuk sem figyelünk. Ilyen kérdés a klímaváltozás is, amelyről a járványhelyzet következtében most már ritkábban hallunk, s talán már elcsépelt fogalom sokak számára. Mások pedig valami megfoghatatlan, tőlünk távol álló jelenségként közömbösen eltekintenek annak valóságától.

Mindeközben elfeledjük azt, hogy eltelt a tél, és alig láttunk havat. Nem vesszük észre, hogy eltűntek a rétjeink, és azok sajátos növényzete.  Eltelnek a nyarak, de jórészt békabrekegéstől zajos esték és éjszakák nélkül. Kolozs határában évek óta alig láttunk szitakötőt, szarvasbogarat, a gólyák is csak látogatóba jönnek. Több éve nem láttam fürjeket, amelyektől gyermekkorunkban oly sokszor megijedtünk, amikor a közelikbe érve hirtelen fölrepültek. A biodiverzitás hanyatlása nemcsak a természetfilmek és az őserdők vészjelzése, hanem tájainkon is érzékelhető valóság.

De hibásak vagyunk-e mi mindezekért? Tehetünk-e róla?

Nem szándékozom senkit sem vádolni, hibáztatni, de biztos vagyok benne, hogy e jelenségek meghatározó tényezői között mi is jelen vagyunk.

Nagyjából minden gazdálkodó termőföldet művel, és evégett üzemanyagot éget el. Próbáljuk meg úgy művelni földjeinket, hogy csökkentsük az üzemanyagfogyasztást. Ez jó a zsebünknek is, ugyanakkor alacsonyabb a káros-anyag kibocsátás is. A megművelt területek legalább 95 százalékán vegyszeres gyomirtást alkalmazunk. Én magam is ezt teszem. Ha egy hektárra szükséges adagra gondolunk, jogosan állíthatjuk, hogy ez csekélység. De ha tovább ragozzuk e dolgot, rájövünk, hogy pontosan annyi mérget szórunk ki hektáronként, amennyi elég az összes gyom elpusztítására, és ha ezt beszorozzuk a megművelt hektárok számával, egy döbbenetes összeget, és hatást kapunk. Ezek után feltehetjük a kérdést, hogy ez meddig mehet így? – és még nem beszéltünk a műtrágyákról, növényvédő szerekről, és a termésserkentőkről.

De térjünk vissza a mi dolgunkhoz.

2019. december 4-én végeztem be a múlt évi utolsó őszi munkálatokat. Ekkortól számítom, mérem és feljegyzem a csapadékmennyiséget. Az említett időponttal kezdődően, egészen 2020. március 31-éig Kolozson 64 mm csapadék gyűlt össze, amelyből 17 mm március folyamán hullott. Megjegyzem, hogy a 2019-ben mért csapadékmennyiség kb. 350 mm volt, amelyből 270 mm a májusi esőzések folyamán volt mérhető. Ez a mennyiség csupán felét teszi ki a sokévi átlagos csapadékmennyiségnek. A tél folyamán mért csapadék pedig alig teszi ki a sokévi átlag szerint az egy havi csapadékmennyiséget. Ez volt mostanáig. Hogy ezután mi lesz, azt én nem mondhatom meg.

A fent leírt állapotból kiindulva megállapíthatjuk, hogy a nagy vízhiány ellenére is van még annyi nedvesség a talajban, hogy megfelelő technológiák alkalmazásával, a tavasszal vetendő kultúrák kikelése biztosítva legyen. Tanácsolom, hogy kellő figyelmet tulajdonítsunk a magágy előkészítésénél a vízveszteség csökkentésére. Minél vékonyabb legyen a megmozdított talajréteg, és minél előbb zárjuk le a megművelt területek felszínét.

Az őszi kultúrák esetében minél korábban iktassuk ki a gyomokat, hogy a talajban levő vizet és értékes tápanyagokat ne „egyék el” a kultúrnövények elől. Ha tovább tart a csapadék nélküli időszak, ajánlatos egy könnyű gyűrűs hengerrel meghengerelni az őszi gabonaféléket.

A vegyszeres gyomirtás, valamint a növényvédő szerek alkalmazásával kapcsolatosan pontosan tartsuk be az ajánlott dózisokat. Téves az a vélekedés, mely szerint többet kell tenni az ajánlottnál, hogy biztos legyen a hatás. Ugyanakkor helytelen kevesebbet is használni, hiszen így elősegítjük a gyomnövények, illetve a kártevők immunitásának a kifejlődését is.

Az előttünk álló időben különösen is nagy súly nehezedik a vállunkra: felelősségvállalás társadalmunk egészségéért – beleértve családunkat, szeretteinket, közösségeinket –, és ugyanakkor a felelős gazdálkodás terhe, hogy az utánunk jövő nemzedék számára is teremhessen még az a föld, amelyet ma még mi művelünk.

Debreczeni József, falugazdász és gazdakör elnök,

Kolozs